Sok szülőben felmerülhet a kérdés, amikor gyermekét visszahúzódónak látja a társas helyzetekben, óvodai/iskolai környezetben, hogy „csak” félénk a gyermeke, vagy esetleg valamilyen komolyabb szorongással küzd.

A félénk, ún. introvertált személyiségű gyermekekre jellemző, hogy több időre van szükségük ahhoz, hogy feloldódjanak a szociális helyzetekben, és jól érezzék magukat. Ha azonban megértően, empatikusan és kellő türelemmel fordulunk feléjük, és hagyjuk, hogy a saját tempójukban közeledjenek mások felé, jellemzően végül bevonódnak a játékba, közös tevékenységekbe. Ugyanakkor egyedül is jól érzik magukat, szívesen merülnek el egy könyv lapozgatásában vagy rajzolnak, legóznak hosszú időn át. És a külső megfigyelő számára is úgy tűnik, hogy a gyermek ilyenkor harmóniában van önmagával, elégedett, jól érzi magát. Jellemző lehet az is, hogy csendesen szemlélődik, eleinte csak nézi, ahogy mások játszanak, aztán fokozatosan közeledhet feléjük és reagálhat a kezdeményezésre. Bíztatással, bátorítással, de nem erőltetéssel, megszégyenítéssel növelhetjük a magabiztosságát és az ismerős helyzetek ismétlődésével egyre bátrabban kapcsolódhatnak.

A félénk gyermekek temperamentumoknál fogva szinte minden helyzetben ugyanúgy viselkednek, egészen pici koruk óta. Kerülhetik a hangos, zajos ingereket, a szokatlan, új helyzeteket, a tömeget, magasságot stb. A szülők közül is gyakran azonosítható, hogy kire hasonlít személyiségében a gyermek.

A szorongás ettől abban térhet el, hogy a gyermek feltehetően szenved is a kialakult helyzetben, illetve igyekszik mindenféle módon elkerülni a számára kihívást jelentő szituációkat. Sokkal erősebb kellemetlen érzésekkel és erőteljesebb viselkedési megnyilvánulásokkal jár, pl. görcsös kapaszkodás a szülőbe, az új helyzetek kerülése, sírás, alvási, evési nehézségek, ún. pszichoszomatikus tünetek (hasfájás, hányinger, hányás stb.). Szorongás jelentkezik akkor is, ha gyermekünk egy adott pillanatig másképpen viselkedett, és valamilyen érzelmi vagy környezetváltozás történik az életében, amelyre fokozott visszahúzódással reagál (pl. válás, költözés, kistestvér születése stb.).

A szorongásnak többféle formája lehet: pl. az ún. szeparációs szorongás, amikor kimondottan a szülőtől való elválástól, és az egyedül maradástól fél a gyermek, pl. reggeli elválás az óvodában, iskolában, egyedül alvástól való félelem. Vagy kapcsolódhat a szorongás a teljesítményhelyzetekhez, iskolai megmérettetésekhez, szereplésekhez. Az ún. szociális szorongás pedig a mások előtti megnyilvánulásoktól való félelmet jelenti, amikor a gyermek félhet attól, hogy mások kinevetik, megszégyenítik, sokat foglalkoztatja az, hogy mások mit gondolnak róla, és emiatt teljesen el is kerülheti ezeket a szituációkat.

Mi lehet a helyes szülői magatartás akár a félénkség, akár a szorongás esetén?

• Mivel a félénkséget jellemvonásnak tekintjük, elsősorban ennek tudomásul vétele és elfogadása a legfontosabb. Értsük meg és ismerjük meg a gyermekünk „működését”, és igyekezzük ezt figyelembe venni, amikor társas vagy új helyzetekbe kerülünk vele.
• Adjunk időt arra, hogy a maga tempójában barátkozzon meg az ingerekkel, emberekkel.
• Tartsuk be a fokozatokat, előre készítsük fel arra, hogy mi fog történni, biztosítsunk számára biztonságot nyújtó kapaszkodókat.
• Bátorítsuk, dícsérjük, ismerjük el az igyekezetét is, ne csak az eredményre koncentráljunk.
• Erősítsük meg a próbálkozásait is.
• Nézzünk magunkba, nekünk milyen a temperamentumunk, mi hogyan viselkedünk hasonló helyzetekben, és ehhez igazítsuk elvárásainkat.
• Szorongás esetén vizsgáljuk meg, hogy történt- e közelmúltban olyan életesemény, amely kiválthatta ezeket a tüneteket?
• Vajon milyen a szülői magatartásunk? Mennyire vagyunk túlóvóak? Mi mennyire szorongunk egyes helyzetektől, mennyire minősítünk veszélyesnek ártalmatlan helyzeteket is?
• Mennyire igyekszünk megkímélni gyermekünket minden kihívástól, nehézségtől, mennyire igyekszünk elhárítani előle minden kellemetlen, kényelmetlen dolgot? Mert ezzel a lelki védekezőképességét, az ún. megküzdési képességeinek a fejlődését nem segítjük elő.
• Hagyjuk, hogy egyedül is megpróbáljon dolgokat, időnként lépjünk szülőként egy lépést hátra.
• Igyekezzünk ne „megmenteni” a kihívást jelentő helyzetektől, hanem bátorítsuk azok fokozatos kipróbálására, mert ettől fog nőni az önbizalma, és így nem alakítunk ki elkerülő stratégiákat a nehézségekkel szemben.
• Segítsünk megfogalmazni az érzéseit, kimondani a félelmeit, de ne essünk abba a csapdába sem, hogy állandóan ezeken rágódunk, folyton kérdezgetjük azokat.

Mint általánosságban az életben és a gyermeknevelésben, ezekben a helyzetekben is az „ arany középút” megtalálása segíthet. Ne bagatellizáljuk el a gyermek nehézségeit, ha úgy érezzük, hogy komoly a probléma, kérjünk szakszerű segítséget, ugyanakkor próbáljuk elkerülni, hogy erőszakosan erőltessünk a gyermekünkre olyan viselkedést, amely távol áll a veleszületett temperamentumától.